Hogy lesz a jóakaratból szélsőség?
Nemrégiben megjelent a hír miszerint Francis Ford Coppola új filmjének, a Megalopolisnak szereplői közé célzottan olyan színészeket választott, akiket a cancel culture miatt Hollywood kirekesztett, mondván nem akarja, hogy "woke hollywoodi produkcióként" gondoljanak a filmre. Erről maga Coppola számolt be a Rolling Stonenak adott interjúban.
Miközben olvastam az erről szóló cikkeket felmerült bennem, hogy hogyan jutott el a társadalom oda, hogy egy film megjelenése kapcsán erről a két dologról szól a közbeszéd. Abban az esetben, ha ez művészi megfontolás alapján történne, vagy hozzátenne a film mondanivalójához, akkor természetesen érthető lenne, de jelen esetben sajnos nem erről van szó. Az interjú további részéből következtethetünk arra, hogy egy válaszreakciót látunk valamire, ami mára szélsőséggé alakult.
A "Cancel culture" és a "woke" jelentése
Cancel culture
Magyarul elnémítás vagy eltörléskultúra. Azt a jelenséget jelöljük ezzel a kifejezéssel, amely során valakit a gondolatai, tettei, nézetei, véleménye miatt kiszorítanak a társadalmi vagy szakmai körökből, ezzel hátrányos helyzetbe taszítva az illetőt.
Woke
A kifejezés a társadalmi igazságosságot jelenti. Olyan nézet, amely támogatja különböző etnikai, kulturális közösségek harcát az egyenjogúságért.
A két fogalom alapvetően nem jelöl szélsőséget azonban, ha ezeket általános igazságként kezeljük, akkor azzá válnak. Önmagukban vizsgálva az egyik egy válasz valamilyen vélt vagy valós sérelemre, a másik pedig megpróbálja felhívni az emberek figyelmét a társadalmi egyenlőtlenségekre.
Miért veszélyes valamit általános igazságként kezelni?
A szélsőségek mibenléte abban rejlik, hogy a hívei a végletekig kiállnak amellett az igazság mellett, amelyet, általános igazságként kezelnek. Ezzel mindent alárendelnek egy adott eszmének és nem veszik számításba az egyedi, speciális helyzeteket és változókat.
A történelem már sokszor bizonyította, hogy a szélsőségek vagy újabb szélsőségeket szülnek, vagy haragot és szenvedést hoznak magukkal, ugyanis valaminek az előtérbe helyezése és kiemelése együtt jár azzal, hogy valami mást háttérbe szorítunk, rosszabb esetben elnyomunk. Az elnyomott pedig reagálni fog és létrejön egy újabb szélsőség válaszul arra, ami életre hívta. Megálljt pedig nem parancsol nekik senki, sőt egyre inkább terjednek és újabbnál újabbakat hívnak életre.
Coopola új filmje és a kiválasztott színészek körül kialakult helyzet példaként szolgál arra, hogy hogyan is működik az, amikor az egyenjogúság vagy társadalmi igazságosság érdekében erővel elnyomunk egyes személyeket, majd ők vagy az őket támogatók válaszreakciót adnak, ezzel generálva egy újabb szélsőséget.
Érdemes feltenni magunknak a kérdést, miszerint hogyan léphetünk ki ebből az önmagát gerjesztő folyamatból, ezzel megteremtve a tényleges és valóban működő megoldás lehetőségét. Véleményem szerint el kell engednünk azt a szemléletmódot, amely kategóriákban és csoportokban gondolkodik és az egyes esetek vizsgálatra kell fókuszálnunk.
Végezetül pedig megosztanám az egyik cikk alatti hozzászóló kommentjét, amellyel teljes mértékben én is tudok azonosulni.
Nem lehetne olyan színészeket válogatni, akik jól és hitelesen meg tudják formálni az adott karaktert? Függetlenül politikai nézetektől, vagy az adott színész magánéletétől.